Azt mondta a német tévé helyszíni tudósítója, hogy ilyet még életében nem látott! Londonban déli 12-kor, tehát 9 órával a kezdőrúgás előtt annyira részeg volt a Wembley környékének közönsége, teljesen megdöbbent. A tér hónaljig úszott a szemétben, gyújtogattak. A beszámoló másik részében azt lehetett látni, hogy vagy 100 angol huligán megrohanta a bejáratot, áttörték a kordont, és elfoglalták a nézőteret. Erről nagyon nem szólt senki, innen-onnan kiszivárgott pár kép.
Azt talán a ZDF munkatársa sem láthatta, amikor a végén kijöttek az olasz szurkolók a nézőtérről, persze teljes diadalban, pár tíz vérben hörgő hazai huligán felrugdosta őket az égbe, majd a földön fetrengőkkel egyérintőztek. Más beszámoló szerint az angolok a lelátón vizeltek, betépett állapotban mindenhol garázdálkodtak, a steward trikósak meg mentették a saját irhájukat. Ennyi prosztóságot leszámítva nem volt rossz az angol-olasz Eb döntő…
Jah, és nagyon örültek a brit vírusügyi szakértők, kellően paráztak, ennyi csorda viselkedésű, borzasztó nagyságú embertömegben a nyavalya biztosan felüti a fejét, újabb vérzivatart generálva.
Maga a meccs élő példa volt, hogy az olasz csapat mennyire jó banda. Igazi nagymenő nélkül álltak ki, a vérüket adták, és az ikertornyok, Bonucci és Chiellini annyira belejöttek az egymásra utaltságba, hogy még az Eb-trófeát is bevitték maguk közé az ágyukba. Ők ketten olyan megbonthatatlan, bámulatos egységet alkottak, a többiek nem látszottak sehol. Giorgio Chiellini élete kalandparkját élvezte, minden perc, amit a pályán töltött az ellenfél idegeire ment. Sőt, még mémmé avatásban is részt vett, ahogyan Sakát visszarántotta. Nem biztos, de talán mégis ott játhatott a 19 éves kisgyerek fejében a puffanás, ahogy a földhöz teremtette őt az olasz.
Mancini ebben volt nagy mágus, a közösség formálásában: harcos tigrisekké változtatta embereit, ami még extra nagy szám, csak négy Squadra Azzurra tag labdázik a Serie A-n kívül. Tehát majdnem mind helyi tehetség, hazai bajnokságban tanulva, nem önmaguktól beájult, csapattársaikkal veszekedő, vergődő arcuk, akik aztán egyre növekvő paródia tárgyává züllesztik magukat. Francia nyelven.
Szóval szerethető népek, akik a torna első pillanatától boldogságosan játszottak, egymásért harcoltak, nem rettentek meg semmi akadálytól. Mondjuk a 2. percben gólt kapni, az eléggé sokkoló, mégis talpra álltak. Bonuccinak még arra is maradt esze, hogy a kólával, sörrel balhézó, de már múltidejű sztárallűrökkel élcelődjön, a sajtótájékoztatón felváltva sört és kólát nyakalva! Persze nyakában az aranyéremmel.
Az angoloknak is nagy tisztelet, bár eléggé nem átlagos eset, hogy két rúgott góllal bejutottak a csoportkörből, aztán bizonyítottak, sőt egészen jól felszívták magukat. A csapat névsorától nem ájult el senki a nagyvilágban, Európa maradékában kevesen tűntek ismerősnek. Például Kalvin Phillips, aki a csapat közepének csendes, megingathatatlan alkotóeleme volt. Vagy a Manchester Uniteddel ugyan bukdácsoló, ám az Eb-n remeklő Luke Shawt sem kell Mino Raiola, a rettenetes nagyhatalmú menedzser listáján keresni. Mount az újhullám embere, őt nagyon bírják, ebben a hónapban kiderült lehet belőle nagy ász. Jordan Pickford eddigi leghíresebb megmozdulása Virgil Van Dijk huzamosabb táppénzre küldése, itt meg kiderült, egész jó kis kapus. Ebből az aránylag ismeretlen elegyből nem lett Eb első, hát az már nem az ő hibájuk. Gareth Southgate edző, aki amúgy is áldozata a 11-es rúgásnak, végzetesen túlgondolta a büntetőzést.
