Amikor AZ történt, éppen parkolóhelyet stoppoltam, kezemben a telefonnal, aminek a segítségével helyből értesültem a nem várt eseményről. Azonnal az autóhoz ugrottam, bekiabáltam a fiamnak, hogy „nézd!”, majd kivettem őt az autóból, persze nem volt rajta cipő, így a karomba emeltem, úgy akartam a járdára lépni. Viszont egy járdaszegély kő hiányzott, persze oda léptem, ölemben a sráccal, elveszettem az egyensúlyom. Óriásit estünk. Úristen – gondoltam zuhanás közben – pont most töröm össze a fiút, amikor isteni nagy kegyben részesülhettünk, gólt szerzett a magyar csapat, a tornymagasan esélyes horvátok ellen. A lassításra nehezen feltápászkodtunk, odaértünk a lehetetlen harmadik ismétlésre. A fene gondolta ezt pár nappal azután, hogy veszekedéstől volt hangos a magyar válogatott belső udvara, ami kihallatszott az utca népéhez is.
A szlovákok elleni vereség után a búsongás ütötte fel a fejét. Szlovákiában csak a szurkolók hozták az ígért formát, a játékosok nem. Nyilván meg is lett az eredménye: bukás, ami a hétköznapi, kicsit hőzöngő férfiaknak nem fért bele. „Egy vereség Szlovákiától? Soha. Inkább nem megyek többet meccsre!” Ehhez a veszett ígérethez képest megint, sokadszorra is megtelt az Eb-selejtezőre kijelölt aréna. Mondjuk a full house-ban közrejátszott az ellenfél világhíres együttese. A vb-ezüstrémes horvát játékosok inkább üzletelni, esetleg privátin mozognak Magyarországon, hivatalosan, hatalmas klubjaikkal szinte soha nem jönnek. Na, őket látni hatalmas élménynek tűnt.
Aztán a csalódás, amit cseppet sem sajnál senki. Mert ezek a horvát kiválasztottak inkább a nevükkel tűntek erősnek, a budapesti játékukkal nem. Igaz, ehhez kellett a magyar játékosok dacos, dühös akarata. Szalai kibeszélése, kifakadása lehet az egyik sikerhez vezethető ok, talán a játékosok riadtak fel, hogy mekkora gáz lenne, ha már az első két forduló után offolná magát a válogatott a jövő évi tornáról. Igazából mindegy is. A lényeg, a váratlan, zajos siker esélyt adott arra, hogy tovább álmodozhasson a hungarikum.
