A 30 milliós ország válogatottja három évtizeden át egyetlen meccset sem tudott nyerni a Copa Américán, az idei tornán viszont hármat nyert egymás után, csoportgyőztesként jutva a negyeddöntőbe.

Venezuela, amely csak a XX. század derekán kezdett ráeszmélni a labdarúgásban lévő erőre, a kései ébredést nyomait a XXI. században is viselte, miután 1975 és 2004 között egyetlen alkalommal sem tudta győztesen elhagyni a pályát a kontinensbajnokságon. Kitartóan benevezett – akárcsak a világbajnoki selejtezőkre, stabil kiesőként –, ebben az időszakban tizenkét tornán jött össze a nagy semmi.

Az elmúlt két évtized már mutatta az éledezés jeleit, különösen a 2011-es elődöntős szerepléssel, de olyan korábban még soha nem fordult elő, hogy a csoportkörben hibátlan maradjon. Az eddigi menetelés alapján szenvedély és játékosság jellemzi a csapatot, méltóan egy igazi dél-amerikai csapathoz, amely megőrjíti a közönséget. Meccsről meccsre lépett előre eddig a Vinotinto az Egyesült Államokban, más és más forgatókönyv után jött a hepiend.

Ecuador ellen emberelőnyben került gólhátrányba, majd fordított:

A legészakibb dél-amerikai együttes még nagyobb skalpot gyűjtött Mexikó legyőzésével, kombinatív akciókat vezetve. Különleges kettő a kettő elleni játékkal büntetőt sikerült kiharcolnia, de később védenie is kellett egyet a 34 éves Rafael Romo kapusnak, a keret egyik rangidős tisztjének:

A két nagyobb rivális legyőzésével két forduló után nemcsak a továbbjutás, de a csoportelsőség is eldőlt, jutalomként Venezuela elkerüli a negyeddöntőben Argentínát, és Kanadával mérheti össze az erejét. Nyilván nem ugyanaz, ugyanakkor az észak-amerikai gárda ellen Peru és Chile sem tudott gólt szerezni – így végül mindkettőt megelőzte. (Utóbbiak egyetlen gólt sem tudtak összehozni a csoportkörben, kiábrándító szerepléssel zuhantak ki.) Velük szemben Venezuela örömjátékot is bemutatott már, Jamaicát tét nélkül 3-0-ra elintézte, tovább forrósítva a hangulatot:

A huszonöt év alattiakat is bőven felvonultató keretben azért egyelőre a rutinosabbaké a főszerep, a kétgólosok, Salomón Rondón és Eduard Bello 34, illetve 28 évesek. Az ország futballja ettől még gyönyörű jövő előtt áll, és nemcsak a fiatalok beválogatása, a korábbi kiugró utánpótlás-eredmények és mostani Copa-sikerek alapján. Az elmúlt két év során a Büntető.com oldalon néhányszor belemerültünk a még gyermekbetegségekkel küzdő, de fejlődő venezuelai futballkultúrába: két éve sem volt még egyértelmű, merre tart, egy éve pedig úgy tűnt, a korosztályos eredmények és az ígéretes légiósok sem hoznak nagy előrelépést.

2024 mégis több fronton az áttörés évének tűnik, az előzmények közül pedig két olyan körülményre érdemes visszautalnunk, amely paradox módon hozta magával a fellendülést. Az egyik a 2000-es években gyakori államcsődök hatása, árnyékukban ugyanis a sportág egyre népszerűbb lett, egyre többen tudtak a kontinens gazdagabb bajnokságaiba vagy Európába szerződni. A másik, számunkra még inkább figyelmeztető jel, hogy a világjárvány alatt, a rosszabb anyagi körülmények miatt a klubok még inkább az utánpótlásukhoz nyúltak, amelyet amúgy is megerősített az U21-es szabályozás, a tizenévesek kötelező szerepeltetése.

Venezuelának pedig – a vb-selejtező jelenlegi állása alapján is – minden esélye megvan rá, hogy 2026-ban világbajnokságra újra Észak-Amerikába utazhasson. Az örökös sereghajtó szerepéből kinőve, hat forduló után a negyedik helyen áll, megelőzi például a negatív mérleggel álló Brazíliát – amely hatodikként is továbbjutó helyen tanyázik még. A 48-asra kibővített vb-vel ugyanis Dél-Amerika – az arányokat nézve – felettébb jól járt, a 10 csapatos selejtezőből a korábbi négy-öt helyett immár hat-hét válogatott kvalifikálhatja magát. Hat automatikusan megy tovább, a hetedik interkontinentális pótselejtezőn folytathatja.

Az első vb-szereplésükért hajtó venezuelaiaknak viszont, a mostani Copa América alapján, a 32 csapatos világbajnokságon is helyük lenne.

Szerző: Arday Attila