Hihetetlen, felfoghatatlan! Elsőre ezek a szavak jutnak eszembe ezután a csoda után, amit a nemzeti tizenegyünk hozott el nekünk, magyaroknak. Mondhatjuk ezért szép a futball, hiszen képes örömet hozni ez a rendkívüli sportág egy ilyen vírustól sújtott évbe is, ahogy arra Szalai Ádám is utalt nagyon szépen a mérkőzés utáni interjújában. Megijesztett minket, de végül óriási örömöt okozott nekünk válogatottunk. Jövő nyáron újra jöhet a futball fieszta!

Reménykedtünk, bizakodtunk, miután már jó egy éve várakoztunk erre a sorsdöntő mérkőzésre. Reménykedtünk, hogy jövőre újra átélhetjük azt a mámoros hangulatot, amit 2016 nyarán tapasztalhattunk meg. Bizakodtunk, hogy egy ilyen sikeres őszi széria után mikor, ha nem most. Látszólag egyszerű volt a képlet. Egy mérkőzést kellett már csak megnyerni, egy nagyon nehéznek ígérkezőt Izland ellen, hogy aztán jövőre megmérkőzhessünk az igen veretes német, portugál, francia trióval többek közt itthon a Puskás Arénában is. A többség azt gondolhatta, hogy ezután a remek őszi sikerszéria után csak Happy End lehet a vége. Így is lett, na de nem akárhogy.

Pedig mi minden összeesküdött az ellen, hogy ezt a sorsdöntő mérkőzést sikerrel vívja meg a válogatott. Elsőként jött a szomorú, de sajnos elkerülhetetlen hír, hogy a csapatnak nélkülöznie kell a 12. játékosát, a mindig kitartó szurkolótábort. Majd szerdán jött a fekete leves. Marco Rossi pozitív vírustesztet produkált, így a kapitány sem lehetett ott közvetlenül a játékosok mellett. Gondolhattuk, hogy már megint itt van az átkozott magyar balszerencse, és közbeszól. De természetesen mi reménykedtünk tovább és bíztunk válogatottunkban, hogy sikerrel veszi az utolsó akadályt is. Legalább végül az ország legújabb kultikus figurája itt lehetett Szoboszlai Dominik személyében, akinek a kiszabadításáért már-már mentőakciót szerveztek volna a legvérmesebbek salzburgból.

A szurkolók csütörtök este izgatottan foglalhattak helyet a tévékészülékek előtt, eközben viszont a Puskás Aréna üresen kongott. Csupán csak egy kifeszített bíztató molinó emlékeztetett arra, hogy bizony itt most milyen pokoli hangulat lenne. De hát nem volt mese. A játékosoknak így kellett kivívnia az Európa bajnoki részvételt. Bármi áron is, de ünnepelni szerettünk volna, ünnepelni egy újabb nagy futballsikert négy év után. Azonban az izlandiaknak ehhez volt egy-két szavuk és északiak komolyan meglepték a csapatunkat. A nagy nyomástól sajnos jött is a hiba, ráadásul ott ahol a legkevésbé számítottunk volna rá. A kapuban. A mostanában ihletett formában védő Gulácsi kezei között landolt a kapuban Sigurdson szabadrúgása. Kapussors, mondhattuk…

Egyből beugorhatott az a négy évvel ezelőtti marseillesi mérkőzés. Ott is hátrányból kellett felállni, ott is vért kellett izzadni a szívós izlandiak ellen. A reményt pedig táplálhatta, hogy ott is a legvégén koronázta siker az erőfeszítéseket. Most is nehezen akart ez menni elől. Szalai szokásához híven küzdött, hajtott sokszor három makacs izlandival a nyakán, de a túlerő mindig felülkerekedett. A percek pedig csak teltek és teltek, közben pedig pár kósza izlandi ellentámadásnál a szívünk állhatott meg sokszor. A fiúkon is látszódott az egyre komolyabb feszültség, szaporodtak a szabálytalanságok utáni feszült reakciók. Már a 88. percben jártunk és még mindig 1-0 állt az eredményjelzőn a vendégeknek. Egyre inkább reménytelenebbnek tűnt az ügy, de hátra volt még pár perc, ami a mennybemenetelt jelenthette volna akár. Mindenki várhatta azt a megváltó pillanatot, amikor a labda az izlandi kapuban pihen meg. Már amikor titokban elkezdtük volna felkészíteni  a lelkünket az újabb csalódásra jött az a bizonyos gól méghozzá a becserélt Negotól. Ugyan csak egyenlítést ért még, de mintha aranygól lett volna annyit jelentett. De volt még pár perc, miután a partjelző négy perc hosszabbítást jelzett. Gondolhattuk evés közben jön meg az étvágy és nem kell megvárni a kétszer 15 perces hosszabbítást. Szerencsére a fiúk is így gondolták a pályán és minél hamarabb meg akarták váltani a jegyet az EB-re. Viszont ott lebegett még Damoklész kardja is és bizony egyszer komoly tüzijáték alakult ki Gulácsi kapuja előtt. Miután viszont majdnem letargiába zuhantunk volna végül határtalan örömünnep lett a vége. Már amikor Szoboszlaihoz került a labda sejthettük, hogy itt jön a csattanó. Így is lett miután elsült az a jobb láb, ami kilőtte a magyar válogatottat az EB-re. Kedvenc kommentátorunk, Hajdú B. István pedig újabb aranyköpésekkel ajándékozhatott meg minket.

Jöhetett hát az önfeledt ünneplés. Újra tanúbizonyságot nyert, hogy miért rendkívüli a futball, ugyanis újra képes volt szinte egy egész országot lázban tartani és végül olyan pillanatokat varázsolt nekünk, amire ebből az átkozott, járvány súlytotta évből is szívesen fogunk visszaemlékezni. Jövőre pedig ki tudja. Lehet megint egy  szenzációs nyár elég nézünk ugyanúgy, mint négy éve.