Az egy cudar nap volt… Jobban mondva inkább a másnap. Mint egy durva másnaposság. Amikor két fejű az ember. Egy kisebb és egy nagyobb, és a nagyobb van belül. Kegyetlen érzés, mint a válóperi ítélet, amikor földönfutóvá teszik az embert vagy a köszvény, ami örökké benyilall, sajog.
A magyar labdarúgó válogatott kikapott Andorrától. Andorrától! Hol is van Andorra? Afganisztán, Amerika, Andorra. Az nem lehet, hiszen Andorra Európa része. Hol is van, hol is van? Lássuk csak fentről: Svédország, Dánia… Nem, ez nem jó. Keleten? Marhaság, rövid gatyában voltak a magyar fiúk, arra felé sosincs jó idő. Délre? Az meg Málta, meg Ciprus, igaz azok is betyár erősek a kiválasztott hungarikumnak, de mégsem. Hm, Andorra.
Na végre megvan! Az ott, ni, az a mini kis folt, Spanyolország és Franciaország szorításában. Olyan kicsi, hogy nem is látszik messziről. Akkora, mint Szolnok, népesség szerint. 70 ezren élnek ott csendben, békességben. Mitől izgulnának a spanyolok meg a franciák között? Európa bajnoki selejtezőn indultak, mert pár fickónak kedve támadt ehhez, és különben is Európához tartoznak, teljes jogúak, jár nekik ez is. Ilyen válogatott próbálkozásból 20 év alatt négy győzelem jött össze nekik.
Ezek a népek négy nappal a fellépés előtt találkoznak, kikérőt kaptak a munkahelyükről, az autószervizből, a rendőrségtől, az iskolából, a pékségből, a szállodából. A meccsre fókuszáltak, ünneppé akarták tenni, legyen is bármi az eredmény, kijön a Nagyi is, megígérte, muszáj lesz megmutatni. Elvégre csak a magyarok ellen lépnek pályára, akik ’54-ben majdnem világbajnokok lettek, Puskás, Hidegkuti, meg a többi nagymenő, tényleg komoly erő a fociban.
Aztán ezek a könnyedén, tét nélkül labdázgató hazai srácok megnyerték a meccset. Erre végképpen senki nem gondolt, főként nem a fehér mezes vendégek. Még abban is jobbak voltak, a hazaik olyan összevissza csíkos mezben, gatyában rohangáltak, biztosan még a bőrük is csíkos volt, úgy átnyomódott. 20 év alatt az 5. győzelem! Pont a magyarok ellen.
