A magyar közvélemény eléggé nekiindult a három nem különösebben sikeres vb leselejtező okán. Nem volt szép, ezt kár lenne tagadni, az albán zakó különösen fájó, mert bár kikapni lehet, de ígyen soha. Arról meg nem beszélve, hogy ez az albán válogatott a lehető leggyengébb alakzat, és ettől vereséget szenvedni, az gáz. Az Andorra elleni siker ugyan megvolt, nagypofával lehet azt is mondani, hogy mivan, mivan, hiszen a három pont az ott virít a táblázaton. Ha nincs, nahát abból lett volna jelentős ajtócsapkodás!
Ennyi maradt az örömködésre, után viszont a vízözön! Egyes hivatásos megmondóemberek már bőven azt vízionálták, hogy Marco Rossi off, Dárdai Pálnak amúgy sem áll túl jól a szénája Berlinben, szóval, ha őt is kiteszik, jöhet magyarba, úgyis zabálja őt a komplett vezetés, bárhonnan, bármilyen magasságból nézve.
Különben meg hagyni kellene az olaszt. Eljön szinte minden csapat életében egy olyan szakasz, amikor fix meccsen elesnek, aztán felkelnek, majd bajnokká válnak. Elég erős példa a német, ott aztán nem kapkodnak, nem vöröslő fejjel, magas vérnyomással hoznak döntést. Lám a nagy vérzivatar ellenére odaértek vb-, Eb-aranyra. Náluk a szövetségi kapitány lista kevés nevet tartalmaz, hagyják őket. Jóban, rosszban.
Bezzeg itthon meg az őrjöngés, talán még alappal is, hiszen a nagy magasságból, fényességből, komoly mélységeb zuhant a válogatott! Jócskán felfordult minden a kapitány körül, ő maga is láthatóan beleveszett a meccseket követő magyarázkodásba, olykor még erős vagdalkozás is látszott tőle, erre rákontrázott a köz. Inkább hagyják őt! Ahogyan kitalálta a sikercsapatot és annak szellemiségét, úgy most is megleli a megoldást a szenvedésre. Levegőt kell adni, mint ahogyan a túlfényezett fiataloknak. Róluk most még jól látszik, sokat kell még tanulniuk, nem avval törődve, hogy melyik csapat, hány millióért látná szívesen, meg hogy mekkora istenkirályok. Kishercegek, talán még inkább ministránsok. Rengeteg alázatot, annál több munkát, tanulást, felkészülést kíván a vélhetően nagy karrier.
