Ezt a meccset el kell felejteni és tovább kell menni. A következő meccsel kell foglalkozni. Profi futballisták vagyunk, fel kell tudni állni ebből a vereségből és a szokásos sablonszövegek. A probléma csak az, hogy a szurkolók ezeket a meccseket soha nem felejtik el. Ezek a sebek örökre beleégnek az emlékekbe.
Szégyen kikapni a horvát válogatottól idegenben? Persze, hogy nem! De úgy kikapni három góllal, hogy az ránk nézve kedvező az eredmény: na, az már szégyen! Borzasztóan kellemetlen volt nézni ezt a meccset. Legutóbb a Manchester City – Watford (8-0) találkozó közben volt hasonló érzésem.
Minden gól olyan egyéni hiba következménye, amit nem tűrnének még az NB2-ben sem, nemhogy a magyar válogatottban. Ezek pedig nem technikai vagy taktikai hibák, hanem mentális zavar következményei. Érdemes lenne felkeresni az ország legjobb sportpszichológusait, hogy beszélgessenek el a játékosokkal. Nem csak most, hanem rendszeresen, hiszen a mentális hiányosságok évtizedes problémát jelentenek a magyar futballban.
Lovrencsics Gergő 17, Korhut és Szalai 15, Holman pedig 14 labdát veszített el. A párharcaink nagy részében alulmaradtunk a földön és a levegőben egyaránt. Egy az egy elleni szituációkban rendszeresen kicselezték a védőinket, Vida Mátét négyszer is, de ami a legbeszédesebb lehet, hogy mindössze egy kaput eltalált lövése volt a teljes csapatnak. Erre is a hatvankilencedik percig kellett várni.
Brozović százegy sikeres passzt adott. Rebić négy kulcspasszal járult hozzá a győzelemhez. Petković pedig egymaga négyszer találta el Gulácsi kapuját. Mindezt úgy, hogy még csak félgőzzel sem ment a hazai együttes.
Egyedül Marco Rossi állásáért aggódom, mert ilyen vereségek után szokták megtalálni a szövetségi kapitányt, de ez a vereség aligha írható az Ő számlájára. Aki természetesen ismét vállalta a felelősséget. Ahogy Willi Orbán is mondta, remek tervvel készültek a mérkőzésre, de az egyéni hibák keresztülhúzták ezt.
A magyar válogatott vasárnap Azerbajdzsán ellen játszik majd, hazai pályán, tizenötezer gyermek előtt.
